A vadász és a vadleány

Nagy pelyhekben, sűrűn hullt a hó, vastag takaróval fedte be a fákat. Az állatok nem neszeztek, a békés, fagyillatú csendet favágás hangjai törték meg. Fém csattant a fába, fa hasadt nagy reccsenéssel, és puffant lomhán a földön. Egy fiatal lány dolgozott egymagában, nagy vehemenciával. Két kezével szorosan markolta a szekerce nyelét, az arca kipirult, száját nagy párafelhőt hagyták el, ahogy lihegett a megerőltetéstől. Zente, az egyik helyi vadász titokban figyelte őt a közeli fák közül.

Ada kapkodó mozdulatokkal cserélte ki a rönköket a favágótuskón. A szükségesnél nagyobb erővel csapott le rájuk, néha dühösen felkiáltott. Egyszer csak megcsúszott a szekerce a rönkön, kicsúszott a lány kezei közül, és elsüllyedt a hóban. A vadász ezt a pillanatot választotta, hogy közbelépjen.

Zente elkapta Ada karját, ahogy az nyúlt az elejtett eszköz után. A lány összerezzent a váratlan és határozott érintésre, ijedt tekintettel fordult az idegen felé. Szemei és orra hegye kivörösödött, az arcán könnyek folytak végig. Zente szíve rögvest megesett a lányon, engedett a szorításán.

– Legyen óvatosabb a kisasszony! A végén még elveszíti egy végtagját.

A lány szája sarka legörbült, szemét könnyek futották el.

– Mit bánom én! – rebegte. Leroskadt a tuskóra, eltakarta az arcát, és keserves zokogásban tört ki.

A faluban, Zamárdiban sokáig volt szóbeszéd tárgya az asszony és fiatal lánya, akik eltűntek pár héttel azután, hogy a családfőt meg a fiút elveszítették negyvenkilenc szeptemberében. Jellasics emberei akkor senkinek és semminek nem kegyelmeztek. Hatalmas pusztítást hagytak hátra, a nemzetőrök kevesen voltak ily izzó gyűlölet ellen.

A vadász akkor bukkant rá kunyhójukra, mikor egy vadat messze az erdő mélyéig követett. Azóta eltelt négy év. Ez idő alatt többször meglátogatta a lányt és az édesanyját, de az asszony kérésére senkinek nem beszélt arról, hogy szándékosan vonultak ki az emberek közül.

Felmerült Zentében a kérdés, hogy Ili néni miért hagyta a lányát dolgozni ilyen hidegben. Még csak kesztyűt sem viselt. Ahogy a vadász körbenézett, szeme megállapodott egy földből emelt kupacon a kunyhó sarkánál, ami élesen megtörte a végtelen hó fehérségét. A halom tetejét egy egyszerű fakereszt díszítette.

A vadásznak elszorult a szíve. Gyengéden megérintette Ada vállát, de az észre sem vette, éppen a szíve szakadt meg. Zente odament a sírhoz, lehúzta fejéről a sapkáját, és azt gyűrögetve, szemét lesütve búcsúzott el a kedves asszonytól.

[…]