Évkerék novellák 1. – Imbolc

A haja bűvölt meg először. Sötétszőke volt, és úgy hullámzott az arca körül, mikor fordult, mint árvalányhaj a szellőben. Beljebb húzódtam egy fa mögé, a hó halk roppanása a talpam alatt egyelőre nem leplezett le.

A mulatság elől kerestem egy kis nyugalmat, mikor beléptem az erdőbe. A zene- és énekszó, harsogó nevetés és kiabálás egészen idáig elkísért. Nem számítottam rá, hogy lesz társaságom errefelé, mégis ott táncolt előttem a lány egy kidőlt fatörzsön, derékig érő haja lebegett körülötte. Levetett csizmája és köpenye a földön hevert, mezítláb, csupán egy fehér ruhában lépkedett a havas fatörzsön. Lábfeje el-eltűnt a hóban, egy-egy sasszéval lesöpörte a havat a törzsről, csak úgy porzott utána. Bőre kipirult, széles taglejtésekkel hűtötte le testét. Innen tudtam, hogy a forró fürdőből jött, tehát nem jelenés volt, aminek először hittem, és nem is valamiféle tündér, hanem egy a kastély lakói közül. Hús-vér ember. Egy árva bájolólány.

Imbolc ünnepének szokása szerint nagy dézsákat állítottak ki a kastélyudvarra, és némelyiket forró, némelyiket hideg vízzel töltötték meg. A víz megtisztította, a hőkülönbség ellenállóbbá tette a testet. Ez az időszak az új kezdeteké volt, ezt ünnepeltük: a tavasz, a meleg és a fény visszatértét, az új életet. Megtisztultunk és készülődtünk az új év új kihívásaira.

A lány ruháját vizes foltok tarkították, az anyag meg-megfeszült ott, ahol a férfiszemnek kellemes. Bárcsak korábban észrevettem volna őt, mondjuk, amikor ruha nélkül kimászott a dézsából…

Mielőtt még túlságosan elterelődtek volna a gondolataim, kiléptem a fa takarásából. Meg kellett szólítanom ezt a lányt.

Minden villámgyorsan történt. A lány felsikoltott és előrelendítette a karját. Hegyes gallyak törtek elő a bokrokból, mind engem véve célba. Egy szempillantás alatt életre hívtam a mágiámat, ahogy a lány is tette. Felmelegedett a köldököm tájékán, majd végigszáguldott felemelt karomon, és kicsapott rajta. Összekapcsolódott a körülöttem lévő levegővel és összesűrítette azt. Hirtelen mozdulatomra a sűrű levegő a földre vágta a felém száguldó gallyakat, belefúródtak a havon át a kemény földbe.

A lány csak állt a fatörzsön, megfeszített, harcra kész tagokkal. Búzavirágkék szemeit rám meresztette, és szaporán kapkodta a levegőt. Nem értettem, hogy rémíthettem meg ennyire.

Felemeltem a kezem, jelezve, hogy nem jelentek veszélyt. A lány óvatosan körülkémlelt, mintha támadásra számítana, de senki más nem került elő a fák közül. Lenézett félig átlátszóra ázott ruhájára, és maga elé kapta a kezeit. Felvettem a földről a köpenyét és átnyújtottam neki, az ellenkező irányba fordítva a fejem.

– Meg ne fázz.

[…]

A folytatásért kattints: